A mindfulness, de leginkább a sétáló meditáció különösen kedves számomra. Arról szól, hogy jelen vagyunk minden lépésünkben, érezve és tudatosítva azt. Nehéz, de csupán a séta kedvéért sétálunk, cél nélkül. Fenntartjuk a mozgással járó érzetek tudatos megfigyelését, miközben nem fűzünk gondolatokat vagy érzéseket ezekhez a testi érzetekhez.
Az én történetem
Mindig szerettem sétálni.
Általános iskolás koromban a testnevelés tanárom kérdezte, volna-e kedvem gyaloglóvá válni. Nem volt. Sokáig bántam. Átszelhető hosszúságú kisvárosom végpontjai közt hol társakkal iskolába, hol magányosan, hol igazán fontosnak vélt társsal gondtalan róttam az utam.
Aztán mentem, hogy ne legyek otthon. Mentem a messzi kórházba imádott nagyanyámhoz. Itt közben, menet közben fel is nőttem. Már nem kellett kórházba menni, de mentem.
Majd évek múlva egy fontos döntés séta közben született. Talán az sem véletlen, hogy a Férjem egy túraegyesületet vezetett. Nászútra is gyalogolni, hegyet mászni mentünk.
Szeretem azt gondolni, hogy a Fiam azért olyan kitartó sportember, mert mi ketten mindenhová a lábunkon indultunk, ha fújt, ha esett. Kalandoztunk, mióta megfogant. Az iskolai fogalmazását legutóbb megkönnyeztem: egy kedves emléket választva ő azt írta le, milyen jó volt kézenfogva, beszélgetve óvodába indulni reggelente.
Aztán már egyre több keservvel és fájdalommal mentem (nevezhetjük endometriózisnak). Egyre hangosabb és haragosabb lett a testem. A befelé figyelést szokatlan módon ki kellett terjesztenem a testemre is. Itt érkeztem meg a mindfulnesshez, bár ekkor még csak ösztönösen végeztem. Megengedtem a fájdalmat, és nagyon figyeltem. Jelen lettem és megtanultam hálásnak lenni. Az azóta mellettem szuszogó kislányért például.
Majd mentem tovább, mit mentem, rohantam robotpilóta üzemmódban. És a Covid megállított hetekre befelé figyelni. Most itt vagyok. Megint tanultam. Lassítok, megfigyelek, megengedek.
Megengedem magamnak, hogy minél több érzékszervemmel csak létezzem az adott pillanatban. Érezzem az ízeket, gyönyörködjem a látványban, halljam a fontos hangokat magam körül. Kesztyű nélkül gazoljak, még ha piszkos lesz a kezem és fel is sértem a bőröm. Néha pont a védtelenségben rejlik az erő.
Együtt is sétálhatunk az úton, hogy az Ön története is tovább formálódjon. Várom jelentkezését.